Ez. Ilyen.

Tudnék lépni nélküle.
Miért akarnék?
Másokat nyúzó,
nevetése kopog.
Elvitt játszani.
Titkokban röfög,
boldogságot hunyorít rám,
el tudta lökni a hintát.
Csak röhög, röfög, lök,
és a kötélhinta
szabadságot nyikorog.
S nyúzás helyett,
pillangók lebegnek
vacsorám helyén.
Minden. Őt. Látó.
Pillantás. Után. 

Fürdőszoba

Ez itt a lakosztály, vendégnek jó koszt jár. Száraz kenyeret rágod.

Mi a program uram? Csupán tömeg zuhany. Nincs többé szabadságod.

Engedik a csapot. Felfedik a rabot. Nem tiszta, örök álmod.

(Iskolai projekt, feladat: Balassi strófa, téma: fürdőszoba)

Tavasz

Isten hozta, groteszk tavasz!

Medvebundát, kap olcsón!

Vörös bársony, bomló szakasz,

tetem felett, kaszás gyón.

Pult alatt a fecske villa!

Hű vásárlónk, vért áhít?

Babonáz a rigó trilla,

elmebeteg méh csábít.

Atlasz vár már, vidd az árut!

Siess hamar, kerülj kátyút!

Romlott ember nem kap mást

pusztításért pusztulást.

(Iskolai projekt, feladat: Himfy strófa, téma:tavasz)

Milyen

Legtöbben az érdekes jelzőt használták,
benne maradt valami korlátlan gyerek.
Egy plus size balerina lépteivel
kergette a tollpihéket.
Elalváskor pokémonokat számolt,
sokszor bajuszt képzelt rájuk.
Késztetéseit komolyan vette,
négy színben nyalt már falat.
Félelmeit maga mellett tartotta,
egy plüss hagymával aludt.
Száműzte az életet szobájából,
csak halott növények laktak nála.
Minden akvárium láttán némót kiáltott,
sosem tudta eldönteni, milyen hal lenne.
Legtöbben az érdekes jelzőt használták,
de tudta, hogy inkább rémborzongató.

Apapa

Soha nem értettem miért szeretsz,

ennél különbek tán csak fajváltással lehettünk volna.

Pedig nem szeretted a mást, csak engem.

A legszerethetőbb kivételként vésődtem beléd,

amikor először megijesztettelek sírásommal.

Fél hatkor kellett kelni.

Fejemre nyomtál egy púpot,

még soha nem sírtál előttem.

Visszafeküdtem és hagytam, hogy

a beinduló motor zaja aludj el-t intsen.

Megpróbálok eggyé válni.

Csíkos pizsama, monterka, szalmakalap.

A múlás egy összerakható széken szundít.

Neked megérte hinni, rajtad szebb a fény.

Megkérdezted mit adok érte.

Semmit. Mindig becsípte a fenekem.

Lila voltam, akárcsak te az életben tartó tűtől.

Még soha nem tegeztelek le, de most...

Inzulin, vékony kar, vérnyomásmérő.

Azelőtt azt képzeltem

Kockacukrot ropogtatsz elméletben,

meg, hogy te nyalod le a krémet a kanálról.

Gondoltam, ha ketten képzeljük,

érzed az ízét a szádban.

Túl sok minden volt ott keserű.

Szacharin, perník, diás kávé.

Keserű kereső

Volt egyszer egy kislány, akinek voltak kérdései, melyekre senki nem mert válaszolni.
Vannak kérdések, melyek elavulnak, érdektelenné válnak, de valami oknál fogva ott maradnak az emberben.
A kislány felnőtt, sok mindent megtanult a világról, az emberekről, önmagáról.
A kérdések megmaradtak, de már csak azért vár rájuk választ, hogy hátat tudjon fordítani és bemutatni egyet, ez mindig "menő" mozdulatnak tűnt. 

„Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem.”

Hé! Uram? Isten? Itt vagy?

Pedig régen is így szólítgattalak, bár már akkor sem értettem miért nem válaszolsz.

Hol vagy miért nem jössz?

Eljött a tavasz, és én félek, egyetlen menedékem az ősz. Tudod az a harcos, aki megtorpan, majd elcsúszik az elázott leveleken, mégis ha kinyitsz egy könyvet szobájában, tizenhárom színes levél koppant zajt a padlón.  

De ez a tavasz a szájpadlásomra ragadt testedre emlékeztet, amit nem tudtam szakadás nélkül lepiszkálni onnan. Arra a vasárnap reggelre, amikor azt hittem meggyaláztam Krisztus testét és elárultam egyetlen hitemet, ami te voltál.

Pedig tudhattam volna, hogy csak egy ostya roppan.

Szándékosan szanaszét szakítottak az állítólagosan tőled származó szavak. Örök életembe szembekötősdit játszani velem nem egy szent szenvedés.

Uram! Elég a szerencsejátékból téged Isten megsegít, de én csak egy szerencsétlen menekült vagyok, aki mindig veszít.

Hol vagy Uram? Miért nem válaszolsz, tán szégyenkezel?

Uram, nekem azt tanították mindig itt leszel, hogy te mindig mosolyogni fogsz rám, öledbe veszel, én meg énekelhetek neked. Azt mondták, hogy mikor esténként összeér két tenyerem csoda lapul közte…

Én hittem nekik és hittem neked én hittem benned!

De mikor szétnyíló tenyeremre kukkantottam nem volt ott csoda, csupán két seb, amit akkor szereztem, amikor a csúfolódó gyerekek elől futottam haza.

Még hittem.

Azt hittem hozzád szállt a messzeségbe, oda az öblítő színű égbe, ahonnan öntözted anyu muskátlijait, ott ahol az angyalok fociztak, ott a messzi kékbe szállt egy csoda.

Én minden nap vártam, hogy küldesz valakit, hogy ne kelljen egyedül lennem, hogy valaki fogja meg kezem, amikor futok és essünk el együtt kéz a kézben ketten, akár a nagyok.

Hol voltál?

Hol voltál, amikor a nyolc éves kislányt gúnyolták és azt mondták neki nem ér semmit?

Hol voltál, amikor először akasztották ki?

Hol voltál, amikor éjjelente összegörnyedve páncélját szövögette?

Hol voltál, amikor első szerelme nevetve arcába kiáltotta milyen ocsmány, mikor ő  semmit sem sejtve szerelmét e rút tok mögé rejtve csupán elhaladt mellette a folyosón?

Hol voltál, mikor először csillant fel kék szemében a tükör előtt állva az önutálat fénye?

Hol voltál?

Nyolc éves volt, mikor leszokott a sózásról, mert annyi könnyet nyelt már

Nyolc éves volt, mikor megértette, nem szabad önmagát szeretnie

Nyolc éves volt, mikor megértette, most már nincs visszaút ez lesz élete.

Csak nyolc éves volt… S te? Te hol voltál?

Amíg ti babát vagy kisautót kívántatok a soha csonkig nem égő szülinapokon, ő egy új testet.

Lehajtott fejjel ment el a visszatükröződő kacagó ablakok előtt.

Nem szólt nektek, hallgatta a „dagadt” vicceket, meg is tanult párat.

A keserű harag nőtt, tán már minden kiskaput, apró rést kitöltött.

Nem maradt benne semmi csak félelem, embernyi önutálat.

Az ágy fölé csupán egy szó volt vésve: LEVEGŐT!

Hol voltál?

Uram, itt vagy? Válaszolj!

Mit tegyek a hiány ellen? Mit kéne tennem most, amikor már viharfelhők sincsenek?

Egyedül vagyok. Csak engem rajzoltak a végtelen lapra. Bár lehet, ürességem takar el mindent körülöttem, tetem.

Csinálj valamit!

Szólj! 

Kiálts! 

Válaszolj!

Gondoltam...

Nem vagyok jól és soha nem is leszek. Nincs szó, nincs kérdés. Még látszódnak a sebek.

Uram nem vagy méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj és meghallgatlak, még egyszer utoljára.

A jelen te-k

3

Két part között álltam egy hídon, vakon. Illatok csábítottak.

Az egyik ismeretlen. Talán a hajamat táncoltató szélre emlékeztetett.

A második, a már jól ismert Nap égető illata volt, egy érdes ölelés.

Héja nászt kívántam, egy csók előtti örök másodpercet.

S te jöttél, szálltunk nehéz aggyal, s a tavaszban megálltunk tépett, vérző nyakkal.

Hogyan kéne megbocsátanom magamnak a ki nem mondott szavakat?

Hogyan kéne megbocsátanom neked a kimondott szavakat?

A kötélhidak sokkal menőbbek voltak, ezt nem viszi a kés.

Felébredtem álmomból.

Két part között álltam egy hídon, vakon. Mi ez az illat?

5

Ránéztem az órára, 20:14, lassan indulni kéne.

Mikor te az időjárás jelentést várod, én már képzelt avaron járok.

Elindulok megkeresni a napot. Sokat fekszem a fűben.

Látod, miattad van tele a hajam bogárral. Levágattam és befestettem.

Azt olvastam a csajok AZ után mindig ezt teszik… egyre lányabb vagyok.

A szemeim óceán ízűt izzadnak, ez jól jön mikor a hatodik rongyot koptatva,

por törlésnek álcázott mozdulattal, söpröm le emléked maradványait polcaimról.

Beengedtem a nap utolsó sugarait, aztán felvettem napszemüvegemet.

A napról mindig is te jutottál az eszembe. Mindenhol ott vagy.

Ránéztem az órára, 20:27, ideje elindulnom.

2

Tudod, újonnan félek az óriásteknősöktől.

Vagyis nem, nem tudod.

Veled átitatott ruhadarabokban

keresem a hízelgéssel fotózott pózokat.

Ránéztem az órára, 5:43. Megtört a csend.

Nevetésnek nem nevezném, egy sós vigyor volt,

Ekkor jöttem rá milyen tökéletes is az elmúlásunk.

A hibátlan vég. Hánynom kell, úgy látszik még ma szabadlábra engedlek.

Mondanom kéne valamit, aztán megírnom az utolsó mondatunk ciklusát.

Tudod, újonnan félek az óriásteknősöktől.